Spartathlon 2009

Sok évvel ezelőtt találkoztam először a Spartathlonnal. A Spuri oldalain olvastam róla. Akkor valamilyen nagyon-nagyon távoli, misztikus, ép ésszel fel nem fogható versenynek tűnt számomra. Hatalmas tisztelettel tekintettem a teljesítőkre. Nem gondoltam vele, még nem. Aztán a Spuriban évről-évre ismét olvashattam róla. Az elvetett mag kezdett csírázásnak indulni. Már érdeklődve figyeltem az eseményre.
2005-ben aztán belekóstoltam az ultrafutásba. Két sikertelen próbálkozás után már tudtam, hogy azon az úton fogok haladni. A teljesítménytúrák remek alapot képeztek, szépen növeltem a távolságokat. 2006-ban az első 24 órás futáson jó eredményt értem el. Meggyötört, elfáradtam, átfagytam, nem tudtam járni, de megállapítottam magamban, hogy a 24 órás futást nekem találták ki. Szeptember végén már követtem az interneten a versenyt, éjszaka végig ébren voltam izgultam a mieinkért, szomorkodtam a kiesőkért és örültem a célba érkezőknek. 2007-ben következett a Bécs-Budapest. Sikeresen teljesítettem. A sípcsontom ott is begyulladt, három napot úgy futottam, de a szintidőn belül mindig beértem. A verseny alatt és után sokan szegezték nekem a kérdést: Jövőre akkor Spartathlon? Decemberben döntöttem az indulás mellett: 2008-ban Spartathlon. Átolvastam a 12000 hozzászólást, amit a Spartathlon fórumon találtam. Kijegyeztem az általam fontosnak vélt gondolatokat. Elolvastam minden hozzáférhető beszámolót. Decembertől számomra minden erről a versenyről szólt. A felkészülésem jól sikerült, erősnek, felkészültnek éreztem magam, jó esélyt adtam a teljesítésre. Akartam, nagyon akartam. Rettenetesen feszült voltam a verseny előtt és alatt is. Talán ez okozta a vesztem. Nem sikerült. Kerestem a hibát, de nem találtam. Sokáig tartott, míg felálltam. Futottam ismét a teljesítménytúrákat, futottam csak a saját örömömre, futottam munkába és haza. 2009-ben az Ultrabalaton a célverseny. Nagyon kemény, fárasztó tavaszi menetelésbe kezdtem. Mind-mind olyan rendezvények követték egymást, melyeket nem lehetett kihagyni. 100 km OB, Lemaradás 100, 24 órás OB, 3 bükki teljesítménytúra, T-100, Tisza-tó kör. Mindegyikhez kedves emlék fűződik. Elindultam rajtuk és jól bírtam a sorozetterhelést. Eljött a Spartathlonra jelentkezés utolsó hete. Eddig nem foglalkoztam az indulással. Vártam valamire, valami jelre, ami vagy az indulás felé terel vagy az indulás ellen érvel. Jelet nem kaptam. Hosszas vívódás, töprengés után jelentkeztem, azzal a zárójeles feltétellel, hogy az Ultrabalaton után fogok véglegesen dönteni. Nem határoztam meg feltételnek elérendő időt, érezzem jól magam, a végére is maradjon erőm, a végén is mondjam azt, hogy kell nekem a Spartathlon. Jól éreztem magam, a végére is maradt erőm és közben is és a végén is sokszor megmondtam magamnak, hogy kell nekem a Spartathlon. Végre felbontottam a februárban Görögországból kapott levelet. Megnéztem a tavalyi versenyről készült filmet, a déli órákra szerveztem az edzéseket, újra átnéztem a jegyzeteket. Készültem ismét a versenyre. Erősnek, felkészültnek, magabiztosnak éreztem magam. Aztán szept. 16-án jött a tragédia anyuval. Az utolsó héten a lelki ráhangolásnak nálam nagy szerepe van. Most nem tudtam azzal foglakozni. Az indulásra nem is gondoltam, 20-án este döntöttem mégis az utazás mellett, az orvos kedvező hírei után. Viszont az esélyemet mindjárt kettővel elosztottam. Szerda este és csütörtök. Ennyi időm maradt arra, hogy összeszedjem magam, átgondoljam a következő napokat, kigondoljam az előreküldendő csomagok tartalmát, helyét, követendő taktikát, egyszóval ráhangolódjak a versenyre.

Szervezetem időnként tiltakozott az ultrafutás ellen. Jelzéseket küldött, az elkövetett hibáimat kijavítottam, fokozatosan váltam ultrafutóvá. Nem a megtett távolságok, nem a sokórás futások miatt nevezem magamat így, hanem a megváltozott gondolkodásom, életszemléletem miatt. A világ kitágult számomra. Egerbe elfutni, megkerülni a Bükköt, elindulni Debrecenbe, mind-mind szinte természetes dolog lett. Elindulok és majd odaérek. Más értelmet kapott az idő, a távolság, a gyorsaság. Testem válaszait folyamatosan figyelem, ha kell többnapos szünetet tartok, tudom, hogy a pihenés fontos, legalább olyan fontos, mint az edzés. Kitapasztaltam a futások során fogyasztott ételeket és italokat is. Ilyen igénybevételnél már a gyomornak rendesen kell működni. Én a normális, a mindennapi életben megszokott ételeket és italokat találtam megfelelőnek. Nem tudományos, ellentmond az elméleteknek, de nálam működik. Szerencsémre a sok futónál jelentkező gyomorproblémákat csak másoknál láttam.
Nagyon nagy szerepet gondolok a lelkierőnek. Sokan mondják, hogy a hosszú futások fejben dőlnek el. Ezt vallom én is. Futásaim alatt mindig megfelelő ellenőrzés alatt tartottam magam, a motivációt folyamatosan megőriztem, kritikus helyzetekben általában jó döntéseket sikerült hozni.

Nagy munkát végeztem Görögországban a verseny előtt. Haditervet készítettem, átgondoltam az egyéni csomagok- meleg ruha, fejlámpa, egyéni frissítő- helyét, az övtáskámba kerülő dolgokat összeállítottam, bepakoltam. Kitaláltam a követendő taktikát. Készítettem sok-sok fényképet a tengerpartról és a környékről. Szóval folyamatosan elfoglaltam magam. Nem gondoltam haza, ez a néhány nap legyen az enyém.
Övtáskámba sótablettát, kálciumot, magnéziumot és egyéb ásványi anyagokat tartalmazó tablettát, széntablettát, fájdalomcsillapítót, szalámit, kenyeret, citromot, aszalt őszibarackot, telefont raktam. Előreküldtem a meleg ruhát, fejlámpát, szalámit, kenyeret, citromot 113 km-hez. Még két csomagot küldtem előre ezen kívül, szalámi, kenyér, citrom volt mindegyikben. Tervem egyszerű volt. Korintoszba oda kell érni 8.45-9.00 között. Utána szerezni 50-60 perc előnyt a szintidőhöz képest és azt tartani minél tovább. Ha előjön valamilyen gond, akkor az előnyből lehet engedni. Este korán lefeküdtem, elalvás előtt mégegyszer elolvastam a Fórumosok által tavalyi versenyem után írt vigasztaló sorokat. Mégegyszer megkönnyeztem a rengeteg felajánlott km-t, a sok-sok szerető, féltő és óvó szót. Tudtam, hogy sokan fognak figyelni rám, a Fórumon, a munkahelyemen, a főiskolai évfolyamtalálkozón. Így aludtam el.
Kicsit korán, de kipihenve, frissen ébredtem. Nyugodtan reggeliztem, nyugodtan készülődtem. Még sötétben értünk a rajtba. A magyar csapat együtt tölti az utolsó perceket. Közös fénykép, kölcsönös jókívánságok, ölelkezés. 7 órakor rajt. Sokan vagyunk, 300-nál kicsivel többen. Mint hajdanán Leonidas király csapata. Ők mind elvesztek. Közülünk vajon hányan élik túl a „csatát”?

Az első szakasz Athénon vezet keresztül. Autók között is, részben lezárt szakaszon is futunk. Hatalmas torlódást okozunk a reggeli csúcsforgalomban. Néhol dudálnak, néhol integetnek, néhol hangos szóval biztatnak. Hamar megnyúlik a mezőny. A feje már messze elől vágtat, a vége már kissé lemaradt, én a közepe táján haladok. Talán kicsit gyors, 10 km 54 perc alatt, de jólesik. Ritkán nézem az órámat, most még nem kell, most még csak futni kell, érzésre. Közben fényképezek a telefonnal, a hajókat, az útszéli benzinkutakat, a plakátokat, a futókat. Mindent, ami érdekesnek tűnik. Nekem minden az. Szeretem a görög tájat. A miénktől eltérő növényzetet, a házakat, az embereket.
Forgalmas út leállósávjában futunk. Rengeteg autó, hatalmas kamionok, benzingőz. Mindez nem zavar. Futok szépen, egyenletesen, saját tempómban. Néha találkozok magyar futóval, vagy ő hagy el, vagy én őt. Nem akarok csatlakozni senkihez sem. Önző vagyok, de ez most az én versenyem. Egyedül erősebb vagyok. A frissítő pontokon kevés időt töltök. Egy marokba szedem a csipszet, édes kekszet, sós kekszet, időnként banánt vagy fügét, be a számba, egyik kezembe kólát, másikba vizet veszek és már indulok is, kettőt-hármat rágok, leöntöm kólával, az egészet pedig vízzel. Korintoszig általában így frissítek. Egy pont kb.20-30 mp.
Lassan melegszik az idő, sőt forrósodik. Leengedem a sapkám szoknyáját, védje a tarkómat, hiszen most inkább hátulról süt le ránk. A szertartás ezután kibővül a pontokon, evés, ivás előtt fürdök. Először a fejemet locsolom, azután a sapkámat vizezem, végül a karjaimat, lábszáramat mosom meg. Nagy a hőség, nagyon észnél kell lenni. Nekem ez kevésbé jó. Én inkább a hűvöset kedvelem és azt bírom, hiszen a hideg a barátom, az eső a szövetségesem. Most mindkettő távol, tehát alkalmazkodni kell a körülményekhez. Csökkentem a sebességem, az emelkedőket meggyalogolom. Bemegyek az egyik útszéli boltba hideg kóláért. Az nagyon jó volt. Vérré vált egyből, szerettem ezt gondolni. Máshol egy görög kislány hideg vizet osztogatott. Az megint jókor érkezett. Néha néztem az órát, az azt mutatta, hogy minden rendben. Néha megnéztem a pontokon a helyezésemet, az szintén megnyugtatott, hiszen a mezőny közepén futottam. Eddig minden a tervemnek megfelelően alakul.

Szervezetem jól működik. Időnként eszem a sótablettákat és az ásványi anyagokat. Fekete nadrágom fehéredni kezd a kiülepedő sótól. Pólóm már keményedik, frissítőponton azt is alaposan eláztatom, főleg a mellbimbó környékén. Nem ragasztottam le, nem akarom, hogy kidörzsölődjön és vérezzen. Az emelkedőkön gyalogolok, utána futok. A lefelé futásokat egy idő után már érzi a combom alsó, belső része. Nincs gond, de figyelmeztetésnek jó. Sokat futunk a tenger partján. Ennek ellenére kevés a sík, az emelkedők és a lejtők szinte folyamatosan váltogatják egymást. Tavalyról ez nem rögzült bennem. Szép lassan gyülekeznek a hajók a tengeren, ez azt jelenti, hogy közeledünk Korintoszhoz. Még egy utolsó emelkedő, aztán már látszik a csatorna, látszik a híd, látom a rajta átfutókat. Tavaly itt már tudtam, hogy a vég el fog érni, kérdés csak a mikor volt. A csatorna hídján sok turista fényképezkedik, én is készítek néhány felvételt a csodálatos építményről. Akkor még nem tudtam, hogy hazánkfia, Türr István, tervei alapján épült a XIX század végén. Hazafelé láttam meg az emlékművet, melyen magyarul, görögül és angolul fejezik ki hálájukat a görögök a tervezőnek és hazánknak. Hosszú, majd két kilométeres szakasz után van a nagy ellenőrző pont. Már nagyon várom. Éhes vagyok. 8.50. alatt értem be. Teljesen a terv szerint. Sok embert látok, ki fekszik az elkészített matracokon, kit gyúrnak, némelyek széken ülnek, fásultan néznek maguk elé, néhányan esznek, néhányan a kísérőikkel tanácskoznak. Bekanalazok egy joghurtot, egy másikat ráöntöm a sajtos tésztára, kissé átmasszírozom a lábfejeimet és már ismét úton vagyok. Gyaloglás közben tömöm magamba a joghurtos tésztát. Jól csúszik. Engedélyezek magamnak egy hosszabb gyaloglást. Helyezkedjen el szépen a tészta, joghurt, víz. Közben beszéltem Annával. Talán akkor mondtam neki, hogy ez lesz az utolsó Spartathlonom. A következő ponton leülök, vazelinnel átkenem a lábam. Jól esik a kis pihenő, a levegőzés a megfáradt lábfejemnek. Gyomrom kissé tiltakozik, kicsit háborog, aztán szép lassan megnyugszik. Itt a tavalyi emlékek élénken jönnek felszínre. Itt vettem fel a csomagot, itt próbálkoztam futással, itt nem érzékeltem a földet érést, itt vánszorogtam reménykedve a csodát várva és végül itt vették el a rajtszámomat. Lefényképeztem a helyet. Mondtam is nekik, most aztán nem veszitek el, gyorsan folytattam utamat. Kicsit később angol tűzoltó ért utol, megörvendeztünk egymásnak, rövid ideig együtt haladtunk, aztán telefonon hívták és lemaradt. Ókori-Korintosznál jeget találtam a ponton. Egy nagy edényben víz volt, a víz tetején úszkált a jég, hűtötte a vizet és a benne lévő italokat. Gyorsan kihalásztam néhány jégkockát és a palackomba raktam. Kellemes, hűs italom lett hamarosan. Itt már kezdtem nézegetni az órámat. Számolgattam, a pontokon mindig a következő szakasz hosszát és a hozzá tartozó időt néztem. Növelni kell a tartalékot. 50-60 perc, annyi kell, annyi biztonságos. Még mindig meleg volt, pedig már sötétedett. Hamarosan elértem a ruhámat. Hosszú alsót és felsőt a derekamra csavartam, még nincs itt az ideje, még nem kell felvenni. Gondoltam erre a tervezéskor, de inkább cipelem a derekamon, minthogy ne legyen nálam, ha szükséges. Nestaniban már megvan az előnyöm, forró levest iszok és egy joghurtos tésztával folytatom utamat. Az első falat után már tudom, hogy csúnya leszek és egy kerítésre leteszem a tálkát. Nem kívánom most a tésztát, pedig finom. Inkább a hazait fogyasztom, kenyeret és szalámit. Utána ismét Annával beszélek. Három magyarról tudok, ők itt vannak a közelemben, ezt elmondom neki, ő is tájékoztat a többiekről. Ekkor beszéltünk utoljára. A sok fényképezés lemerítette a telefont. Pocsék érzés volt, amikor ez tudatosult bennem. Tavaly hasonlóan jártam, csak akkor még verseny előtt lemerült.

Sötétben haladok előre, lámpámat ritkán használom. A szemem gyorsan megszokja a sötétet, sokat futottam itthon is világítás nélkül, most sincs gondom. Ha autó közeledik, akkor bekapcsolom, ha keresztúthoz érek, akkor is. A jeleket könnyű követni, nem lehet eltévedni. Futok, gyalogolok, futok, gyalogolok. Tartom az előnyömet. Sokszor nem tudom, hogy hány óra van, nem lényeges, csak azt tudom, hogy a következő pontra oda kell érni 10-re, 35-re, vagy 45-re. A kilométereket szintén nem követem, mindig a következő szakasz a lényeges, 3 km, 4,1 km, 3,5 km. Ilyen egyszerű éjszaka a világ számomra. Néha azért vannak zavaró tényezők. A japánok nagyon csúnyán, csoszogva, hangosan futnak. Türelmes vagyok, de nagyon zavart, amikor mögöttem jöttek, főleg ha velem azonos tempóban. Inkább lassítottam csak előzzenek meg. A másik kellemetlenséget szintén ők szerezték. A lámpát a kezükben vitték és sokat hadonásztak vele, ennek következtében a szememnek folyamatosan alkalmazkodnia kellett a folyamatosan változó fényviszonyokhoz.

Fáradok, izmaim már érzik a százvalahány km-t, de egyébként lazák, jól működnek. Többi részem szintén a helyén, végzik dolgukat. Ekkor gondoltam azt, hogy a Spartathlont nekem találták ki. Élveztem a versenyt, örültem az egyedüllétnek, gond nélkül, a tervemnek megfelelően haladtam. Ekkor következett a hegy. Olvastam róla, hallottam róla, láttam az égig érő pislákoló lámpákat, elképzeltem sokszor, mégis meglepett. Sokkal keményebb, kegyetlenebb, mint azt valaha is gondoltam. Pulzusom az egekbe szökött, kétszer le kellett ülni, pihenni. Sokszor kézzel segítettem a lábamnak, a kövek kifordultak talpam alól, mellettem szakadék. Még szerencse, hogy éjszaka volt, így nem láthattuk az alattunk mászókat és a fejünk fölött igyekvőket. Mászás előtt felöltöztem, ezért fenn a hideg szélben nem fáztam, forró levest ittam aztán irány Sangas. Lefelé széles, autóval is járható út fogadott, rengeteg kővel. Azt találtam ki, hogy lefutok. Hazardíroztam, többször a kövekkel együtt csúsztam, de végig ura voltam a helyzetnek. Hasonlót a Bükkben is csináltam már, igaz sötétben még nem. Nem ajánlom senkinek sem azt, hogy kövessen. Veszélyes. A faluban örömmel nyugtáztam a tartalék időm növekedését. Olyan soknak tűnt a mászás fölfelé, hogy inkább csökkenésre számítottam. Nem időzöm sokat, még sok van hátra. Lassan hajnalodik, hirtelen nagyon álmos leszek, gyaloglás közben többször lecsukódik a szemem, cikk-cakk vonalban haladok. A következő ponton leülök a székre, mutatom a négy percet, aztán már hajtom is fejemet a karfára. Szinte abban a pillanatban már rázzák is a vállamat, letelt a négy perc. Jót tett ez a kis pihenő. Álmosság elmúlt, frissen folytatom utamat. Futok, gyalogolok. Gyaloglás közben néha megelőzök egy-egy futó futót. Olyankor elnézést kérek tőlük, de mit tegyek, szerencsére gyorsan tudok gyalogolni. Valamikor megettem a másik hazai csomagot a szalámival és a citrommal. Szépen haladok, tartom az előnyömet, minden a terv szerint. Egyik ponton lerakom a meleg ruhát. Nem lesz rájuk már szükség, bár kissé felhős az ég, talán esni is fog. Aztán már nem talán, hanem esik. 300 méterrel a pont után. Nem nagyon, csak szép csendesen, éppen elég arra, hogy elázzak. Semmi gond, majd megszáradok, jókedvűen folytatom utamat, hiszen a hideg a barátom, az eső a szövetségesem.

Délelőtt szegény vidéken, szegény falvakon haladtam keresztül. Menetrend a szokásos: következő pontig tekintek előre. Ennyi km, ennyi idő alatt kell odaérni. Haladhattam volna tán gyorsabban is, izmaim remekül bírták, futóképességem birtokában voltam. De a tervhez tartottam magamat. Beérni, nem kockáztatni, nem kell szuper idő, csak be kell érni. Még kétszer esett kevés eső aztán pontosan délben elkezdte. Esett, egyenletesen, hidegen, könyörtelenül és megállíthatatlanul. Ez már nem zápor, ez már igazi hideg, őszi eső volt. Hamarosan teljesen átáztam. Egyik ponton vazelinnel bekentem a lábamat, talán most is segít. Ultrabalatonon segített. Itt követtem el az egyetlen, majdnem végzetes hibámat. A zoknit nem húztam föl rendesen, meggyűrődött és elszorította a bal sípcsontomat. Ezt akkor nem érzékeltem, csak fáztam kegyetlenül, pedig a hideg a barátom és az eső a szövetségesem. Időnként forró leveshez jutottam egy-egy ponton. Menni, menni előre, haladni, nem megállni. Féltem az elmerevedéstől, féltem a kihűléstől. Cipőmben már tocsogott a víz, végre egy ponton kaptam szemeteszsákot. Gyorsan beleöltöztem, sajnos kicsi volt, nem sokat takart, de a kezeim legalább védve voltak, azok fáztak a legjobban. Aztán 3 óra ázás után már csak a szemből jövő kamionok csapták rám a vizet. Milyen kényelem az előzőek után?
A nehézségek ellenére a szintidőt tartom, a tartalékom nem csökkent.

Az utolsó nagy ellenőrző pont után már számolgatok. Ha nem történik nagy baj, akkor gyalogolva is beérek. Reménykedem, de még nem szabad lazítani. A pont utáni hosszú emelkedőn régi, cseppet sem kedves ismerőst köszöntök. Bal sípcsontom egyre jobban fáj, a diagnózisom pontos, a következményeket ismerem, a terápiát gyorsan kitalálom. Csökkenteni a sebességet, gyalogolni, ritkán futni, olvadjon a tartalék időm, de szintidőre beérjek. Spárta valahol a messzeségben, néha látni, aztán kanyarodik az út és eltűnik előlem, megint máskor ismét hívogat. Lassan fogynak a km-k, megelőznek sokan. Nem baj, nem velük versenyzek, hanem az órával. Hitem, erőm, időtartalékom van, viszonylag nyugodtan gyalogolok. Aztán 233 km-nél majdnem vége mindennek. A frissítőponton ettem, ittam. A pont után kb.50 méterrel megszédültem. Új, eddig nem tapasztalt érzés volt. Folytattam utamat majd hamarosan félre álltam, kisdolgomat akartam elvégezni. A következő pillanatban a földön tértem magamhoz, ültem, sajgó fejemet fogtam, mellettem autó fékezett. Elájultam, fejemet bevertem az aszfaltba, vérzett. A rendező görögül beszélt, szemeim előtt sötét és világos foltok harcoltak egymással, én pedig arra gondoltam, hogy itt a vég. Kivesznek, nem engednek tovább. Vízzel addig locsoltam a fejemet, míg kitisztult minden. Második, harmadik próbálkozás után sikerült felállni és elindulni. Nehéz volt. Ekkor fordult meg először a fejemben a verseny alatt, hogy esetleg nem érek be. Sírtam, gyalogoltam és közben folytak a könnyeim. Bizonytalanul botorkáltam. És elkezdtem hangosan: Isten, áld meg a magyart… Egyszer, kétszer, sokszor. A lábam érezte az utat, lassan magamhoz tértem, ismét stabilan jártam. Tettem néhány futómozdulatot és sikerült, még mindig tudtam futni. Beérek, be kell érni, időm van még mindig, nyugi, nyugi. Aztán megláttam a hidat, a túlsó oldalán már Spárta az utolsó ponttal. Megelőztem néhány futót, ők még nálam is keservesebben néztek ki. Nyugodtak voltak, tudták, hogy beérnek. Nyugodt voltam én is. Már meg lesz, hiszen még futni is tudok. Az utolsó ponton hatalmast kiáltok: SPÁRTAAAAAA.

Egyed János Spartathlon teljesítő

A személyzet mosolyog, a gyerekek mosolyognak én is mosolygok, mindenki mosolyog. Megkapom a csomagomat. Kibontom és ismét könnyezek. Magasra emelem a csodálatos piros-fehér-zöld lobogót, had lássa ország-világ, hogy annak a távoli kis országnak a fia megérkezett. Most már futok, nem számít a fájdalom, most már lehet, ezt már kibírom. Dudálás, taps, hangos biztatás jobbról is balról is. Mögöttem gyerekek és rendőrautó. Nem nézek hátra, előre sem nagyon, könnyeimtől nem sokat látok. Az emelkedőt gyalogolom, aztán futok, majd ismét gyalogolok. Ott, az utolsó emelkedőn van a spártai tűzoltók laktanyája, kint ülnek, ők is tapsolnak. Oda kell futni hozzájuk. Hátamon a felirat Fireman, Hungary. Szorongatják a kezem, örülnek ők is. Innét ismét futok. Hamarosan a pálmasorra érkezek. Arra a sokat emlegetett pálmasorra. Meg kell állnom, fejem a zászlóba temetve hangosan zokogok. Itt vagyok hát, annyi küzdelem, annyi verejték, annyi fáradtság után már csak néhányszáz méter. Futok, a zászlót magasra emelve futok. Az emberek tapsolnak, én futok, szemem könnyes, nem látok mást csak a szobrot, azt is csak homályosan. Futok. Nem fáj már semmi, ilyenkor nem fáj. Magyar szavakat hallok, látom a kedves ismerősöket. Futok. Még húsz méter, még tíz, még öt. Felfutok a lépcsőkön, aztán a szobor előtt, Leonidas király előtt meg kell állnom. Fejet hajtok előtte, majd felmászok a talapzatra és mindkét kezemmel megfogom azt a sokat emlegetett lábat, fejemet kezemre hajtva pihegek. Megérkeztem, most már valóban megérkeztem.
Nagy király, jól vagy? - kérdezem, de ő nem válaszol, csak áll némán.