TDS ultrafutás

Sokáig azt gondoltam, hogy nem fogok beszámolót írni. Leginkább azért nem, mert úgy véltem, hogy ezt a versenyt nem is lehet érzékletesen leírni. Csak az tudja átélni, aki ténylegesen ott volt. Aztán egy nap néztem a tévében Jacques Perry Vándormadarak című természetfilmjét, és miközben néztem, vagyis rácsodálkoztam, ahogy madárrajok repkednek, lavíroznak és keringenek a tengeróceán tükre, hegyszirtek meg sivatagi dűnék felett, egyszer csak úgy döntöttem, hogy mégis. Mert ez a Mont Blanc – futás, ha testi értelemben nem is, de lelkileg egészen olyan volt, pontosan olyasféle érzés volt, mint a vándormadarak szárnyalása. Amolyan kristálytiszta, végtelenül szabad azonosulás a természettel, ami a magamfajta városlakónak nem minden nap adatik meg…
Már az oda úton látszott, hogy nem lesz egyszerű a csapat. Ott ültünk hatan, fiúk a kisbuszban, és nagyjából mindenki folyamatosan beszélt. A nagy dumásokból pl. Imo, akit máskor le se lehetett lőni, szinte szóhoz se jutott… Mire Innsbruckban kiléptem a buszból, több kötetnyi sztori volt a fejemben. Frissiben be kellene, hogy szaladjak valamelyik kiadóba, értékesíteni a jogokat, gondoltam, de végül inkább a szállásra mentem. A barokkos faliképekből, meg a kiállított ereklyékből gyanús volt, hogy ez a szálloda nem ma épülhetett, aztán ki is derült, hogy az ezernégyszázas évek óta üzemel… Hm. Másnap tovarobogtunk. Kisbuszunk az első hágón füstölni kezdett, úgyhogy szépen megálltunk, felnyitottuk a motorháztetőt, aztán leültünk, felnyitottunk egy doboz sört, és vártunk. Aztán felnyitottunk még egy doboz sört, és még mindig vártunk. Több doboz sört már nem nyitottunk fel, mert sofőrünk, Tamás bütykölt egy keveset a motorháztető mögött, majd igen jó hangulatban mentünk tovább - a kisbusz nem füstölgött többé. Megérkeztünk a francia oldalra, egy kis faluba, Le Tourba. Itt szálltunk meg a következő négy napban. Nem igazán vagyok képben, hogy mit érdemes Le Tour-ról tudni, de ami megfogott, az az, hogy minden háznak hatalmas virágos kertje van.


Le Tour virágba borulva

Virágok nőnek a parkolóban, az ablakpárkányokban, az ereszcsatornában meg a tetőkön is. Szerintem a kredencben, a fürdőkádban és a mosdókagylóban is virágot nevelnek - de ezt nem tudom minden kétséget kizáróan bizonyítani. Másnap, azaz pénteken intéztük a regisztrációt. Szúrópróbaszerűen ellenőrizték a futótáskák tartamát, hogy megvan-e a két fejlámpa, az ivópohár, a mentőfólia, a hosszúnadrág, a kötszer és a többi kötelező felszerelés. Nálam minden megvolt, de nem ellenőriztek.
Éjszaka nem ment az alvás. Eleinte azért nem, mert a Courmayeur-Champex-Chamonix–i versenyen indulók még javában gyűrték a hegyeket. Ott volt jó barátom Andriska, illetve tanítványom Szasza is. Andriska nem egyszer volt rosszul versenyen (most pl. a gyomra szűkölködött, kábé egy fél szelet müzlit evett tizeniksz óra alatt…), Szasza pedig tavaly egy cipőprobléma miatt nem ért végig a CCC-n. Mikor már láttam, hogy stabilan mennek, és nem lesz gond a célba érésükkel, újra megpróbáltam elaludni. A báránykákat számoló tudományos módszerrel próbálkoztam, miszerint egy bárány meg egy bárány, az annyi, mint két bárány, meg még egy bárány az annyi, mint három bárány, és így tovább egyesével, amíg el nem nyom az álom a számolás unalmától… De tudományos módszertan ide, vagy oda, nem ment az elalvás. Aztán kettő körül, amikor már vagy négy hegyoldalnyi pajta megtelt bárányokkal, és irreálisan sok képzeletbeli bárány bégetett meg legelt ottan, na, akkor egy órára elaludtam…
Hajnali ötkor, a hivatalos start időpontjában akadálytalanul hömpölygött végig Chamonix kietlen, sötét utcáin a rajtot felvezető Gladiátor zenéje (ezen a tagmondaton elég sokat dolgoztam!), majd a tovatűnő hangörvény után vetettük magunkat mi is (dettó!). Úgy tűnt, a többség bekezd a Les Houches-ig tartó első nyolc, nem túl szintes kilométeren. Bevallom, nekem is ez volt az elképzelésem, vagyis a taktikám. Ja, igen, taktika! Soha nem futottam még ennyit, se síkon, se hegyeken. (A leghosszabb táv, amit megtettem, az a Kinizsi 100, későbbi nevén a Terep Százas volt, ahol épphogy tíz órán belül tudok - 2700 m szintemelkedéssel.) Tiszteletteljes aggodalommal néztem tehát a hegycsúcsok felé, és különösebb időkényszer nélkül vágtam neki a teljesítésnek… Haladtunk. Nem kicsit. Nagyon. Még előző nap megnéztem, hogy nem sokkal hat után pirkad, igen ám, de a felszállni nem akaró köd rabul ejtette az éjszakát. Mi tagadás, fejlámpalázam volt. Nem szoktam meg, hogy ekkora tempóban kelljen fejlámpában tájékozódnom; reggeli fejlámpás futásaimon általában csak kocogtam, így aztán néha picit elvétettem a helyes ösvényt.
Fő problémám az volt, hogy hajnalban a szálláson nem reggeliztem, mert, hogy majd a rajtban eszem. Viszont a rajtban se ettem, mert kísérőink valahogy folyton eltűntek a csomagokkal - sose találtam őket. Aztán az első frissítőpontot lekéste a frissítőbrigád, a másodiknál meg ugyan ott feszítettek nagy büszkén a teljes ellátmánnyal, hogy akkor most aztán jól megetetnek, megitatnak csak éppen ahol álltak, ott nem lehet frissítőt feladni... Viszont, semmi gond, mondták ekkor 20 km-nél, a következő depózási lehetőség itt van rögtön 67 km-nél (?!). Gyakorlatilag egy köpésre, mintegy kőhajításnyira, 5-6 óra és ott is vagyok. Secperc. Azt persze még Micimackó is tudja, hogy üres gyomorral nem lehet se futni, se gondolkodni. Én mind a kettőt akartam. Ezért úgy döntöttem, hogy mostantól a szervezők asztaláról eszem, amit lehet. Saint Nicolas de Veroce-ben (23 km) be is spájzoltam magamnak… Itt most nem bírom megállni, hogy el ne meséljem egyik kedvenc depós bakimat. Az egyik százason szóltam a frissítőcsapatnak, hogy az aszfaltos szakaszra kérem a cserecipőt. Kaptam is, csak éppen nem volt befűzve... Mikor odaértem, csak néztem-néztem a cipőt, fűző nélkül, ők meg mit sem sejtve lelkesen szurkolva tapsoltak, aztán, mikor leszidtam őket, ültek, mint a kisangyal, és csendben fűzték a cipőket…


Lejtmenet

Saint Nicolas de Veroce -nél egyébként már vagy egy órája kerülgettük egymást egy fehér pulóveres lánnyal (ekkor még így hívtam magamban…), hol Ő volt előrébb egy kicsivel, hol én. Aztán elindultunk a sípályák gyepén fölfelé. Valami fekete pálya lehetett, vagy legalábbis sötétszürke. Igen magas, 160 körüli pulzussal lépkedtem. De annyira jó ritmust ment a lány, hogy nem volt szívem leszakadni. Ha egy picit emelkedett, egy leheletnyit lassított, ha egy picit lejtett, egy leheletnyit gyorsított, miközben a pulzusom se föl, se le, mindössze egy-két értéknyi elmozdulás… Nagyon profi volt a csaj. Ilyen szintes terepen kimondottan nehéz megfelelő tempót találni a domborzathoz. Ráadásul hasonló lépéshosszal ment, egyszerűen csak lépkednem kellett a nyomaiban. (Később tudtam meg, hogy a Pireneusokban él, úgyhogy jó döntés volt az Ő ritmusában menni nekem, a Margit-szigeti gyereknek…)
Egy-két kínos helyzet azért adódott. A Mount July-n eltévedtünk a sűrű köd miatt, illetve itt egyszer egy kisebb hegycsúcson átbukva a rossz látási viszonyok miatt egy szakadékba is majdnem belefutottunk. Milyen kevesen is múlik olykor, hogy az ember néhány lépés alatt maga is köddé ne váljon…
A July volt egyébként a verseny második legmagasabb pontja, 2525 méter. És, naná, hogy az előttem lévőnél romlott el a vonalkód-leolvasó. Mondták, hogy várjak, amíg hoznak másikat, ill. udvariasan kérdezték, hogy ráérek-e (?!). Erre gondoltam, hogy akkor most nyilván le kell ugrani egy vadi új csilivili vonalkód-leolvasóért a faluba… Csúnyán nézhettem, mert végül inkább rajtszámostul fölírtak egy füzetbe, és utamra engedtek.

          A vonalkódos rajtszám

Repültek az órák, és repültünk velük mi is. Továbbra is magas volt a pulzus, de eltökélt voltam, nem akartam leszakadni a lányról, kiválóan vezetett. A következő frissítőállomásán azért diszkréten megkérdeztem (mégis csak egy nőt üldöztem órák óta, nem akartam félreértésekbe keveredni…), hogy nem zavarok-e. Nem zavartam. A következő hegyet, a Col de la Fenétre névre hallgatót, gyorsan bedaráltuk, lassan de biztosan előzgettük a mezőnyt. Miközben itt futottunk, egy kicsit jobban körbenéztem. Nagyon nehéz lenne megrajzolni, hogy milyen is az alpesi táj. Ha mégis megpróbálnám, kéket, zöldet, szürkét, barnát és fehéret használnék. Az eget égszínkékkel borítanám, a földnek és a menedékházaknak barnát adnék, a szirteteket szürkével csipkézném, a fűcsomó zöld lenne, míg a gomolyfelhőbe fehéret maszatolnék.
A Col du Bonhomme kétezer háromszáz méteres csúcsa környékén hirtelen egy kősivatagban találtuk magunkat. Bármerre néztem, mindenütt csak követ láttam. Volt itt nagy kerek kő, kis szögletes kő, lapos kő, homorú és elliptikus kő, de talán nem is ez a megfelelő osztályozás, inkább úgy kellene fogalmazni, hogy volt: bokatörő sunyi kő, aljas nedvesen csúszó kő, libikókaként billegő kő, az utat keresztbe végleg elzáró hatalmas kőtömb, és igen, volt még a hegyoldalon az előttem kapaszkodó futótárs lába alól kipergő meteorkő is. És, az első tíz-tizenöt perc még igazán élmény volt, meg technikás volt, de aztán már kicsit untam. Mondhatni: benne volt a boogie a lábamban!
A Bonhomme után a Col de la Sauce-et kezdtük támadni. Kezdett meleg lenni. Rosszul tűröm a meleget. Úgy éreztem magamat, mint Daidalosz és Ikarosz legendájában Daidalosz gyereke, akit figyelmeztetett az apja, hogy ne repüljön a saját maga által tákolt szárnyaival túl közel a naphoz, mert megég. De Ikarosz nem hallgatott rá, és mohó vágyában belerepült a fénybe…Mi is mohón törtünk a katlan csúcsa, az egyre erősödő napfény felé, és egyre nőtt a vízfogyasztás. Annyi folyadék nem volt nálam, nem lehetett nálam, hogy locsoljak is, pedig kellett volna. Tikkasztó volt a hőség. Az élettan könyvekben ilyenkor azt írják, hogy a szervezet folyadéktereinek egyensúlya (extracelluláris meg intracelluláris folyadékok és hasonlók, de ezt most hagyjuk, rém unalmas…) megbomlott. Konkrétan kiszáradtam. Ahogy kapaszkodtunk felfelé, kémleltem, hogy mikor érjük már be a fénymentes, lesötétített hegyeket, de azok végtelenül lassan közeledtek. Aztán csak ránk köszöntött az árnyékos hegyoldal, és megkönnyebbültem. Úgy tűnt, több fokkal hűvösebb van az árnyékvonal túloldalán. Nem sokkal később, vagy kétezer méteren belemerítettem a poharamat egy patakba. A víz finom volt, áttetsző és könnyű, úgyhogy innentől minden magasabban fekvő patakból mertem inni. Néhány lépéssel később egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy lesüllyedt a harántboltozatom. Készültem rá évek óta, meg tudom, hogy ez egy tipikus futó probléma, na, de, akkor is, ilyen hirtelen, minden átmenet nélkül… Ja, hogy két lábbal állok a sárban.. Az más.


Hegymenet

Nem tartott soká az enyhet adó hegyi szakasz, újra kikerültünk a napra, és végleg kezdett elhagyni az erőm. Szárnyaszegett percek voltak ezek. Csak kerestem magam, mint egy sebzett, meglőtt ragadozó madár, de küzdöttem keményen. Zsibbadtak a végtagjaim, beugrott, hogy még fél távnál se vagyunk, a pulzusom még mindig magasabb, mint amit egy ilyen sokórás terhelésre valaha is képzelni mertem, és egyre inkább szakadoztam le a fehér fölsős lányról. Minden színészi képességemet összeszedve vidáman bejelentettem, hogy viszlát, és, hogy sok szerencsét, mire megjegyezte, hogy, szerinte majd még találkozunk… Aztán egy időre végleg elvesztettem a fonalat. Továbbá a kötelet és a zsinórt is. Tényleg nem emlékszem pontosan, hogy mi történt azokban a percekben. Mintha nem is én lettem volna, a hegyek voltak, akik közreadtak engem. A bércek lökték tovább a testemet, a sziklák megelevenedtek, beszéltek hozzám, megérintettek kő ujjaikkal, mint a mesében, a mohacsomók pedig nedves hűvös vizet csorgattak az arcomra. És mindeközben agyam félig lezárt burkaiban egy halk hang kitartóan ott suttogott: nincs messze már a hágó! Ebben a félig tudattalan állapotban, miközben az agy mozgásirányító központja az izmokkal lelkesen kommunikált, és az idegpályákon vidáman futkorásztak fel s alá az egyes mozdulatokat hordozó üzenetek, egyszer csak megfogant egy gondolat az agyban, miszerint: Ott hibáztam, hogy már régóta nem ettem! Előkapartam a táskámból egy viszonylag gyorsan felszívódó energiaszeletet, gyorsan benyomtam, és vártam. Aztán kezdtem jobban lenni. Túl voltam a krízisen. Újra repültem.



TDS szintmetszet

A Cormet de Roselend-i frissítőállomáson (51km) sajtot ettem, és megittam egy műanyag tányérnyi tésztalevest. A hátizsák tartályában vizet cseréltem, majd elindultam a verseny legmagasabb csúcsa (2567m), a Le Passeur de Pralognan felé, ami minden volt, csak futható nem. Amint a hegy lábához értem, rögtön eltörpültem. Ott álltam alant, kissé tanácstalanul, kissé anyátlanul, aztán beugrottak hegymászó barátom szavai, aki azt szokta mondani, hogy a sziklamászásban az a jó, hogy a falon olyan végtelenül tiszták és egyszerűek a szabályok. Magadra vagy utalva. Minden tévedésedért, minden rossz mozdulatodért Te fizetsz. Nincs félrebeszélés, csak Te vagy és a feladat. Vagy megcsinálod, vagy nem. Ennyi. Úgyhogy belekezdtem. Ügy döntöttem, hogy nem nézek többé fel a hegytetőre, mindig csak a következő mozdulatra koncentrálok. Lépésről lépésre, kőről kőre vettem a meredeket. Egyre dacosabban törtem a hágó tetőpontja felé. Szinte négykézláb másztam, két kézzel markoltam a sziklákat, és minél jobban lihegtem, annál erősebben szorítottam a kezem ügyébe kerülő szirteket. A mellkasom lüktetett, ritmust dobolt a vér a fejemben, valamiféle magassági mámor kerített a hatalmába. Aztán végül ide is felértem. Hát, nem az a klasszikus futóverseny, az biztos…

útjelző szalag

Innen egy völgy vezetett át a Col de La Forclaz-ra (2369m). Sokkal futhatóbb lett a terep, megállíthatatlanul zúdult lefele a mezőny. Kipergett a lábaimból, karjaimból a fáradtság, szellősen hosszakat lépkedtem, jól ment a futás. Szabad vagyok. Sehol se lehetnék szabadabb, mint itt és most - gondoltam. Úgy éreztem magam, mint a kiterjedt szárnyú Albatrosz, ahogy suhan a víz felett, mint a hófehér tiszta képzelet. Bár ez nyilván költői túlzás.
Forclaz után kábé tíz kilométer lejtő, ezerötszáz méter lefele. Az annyi, mint kilométerenként százötven méter lejtmenet. Fél óra lejtő után a combfeszítőim beálltak, még fél óra után a combhajlítóim is beálltak, aztán beállt a vádlim, a fenekem, és még néhány izomcsoport, de ez ilyenkor mind természetes. Viszont kicsit nehezítette a helyzetet, hogy csak úgy lehetett futni, hogy az egyik lábammal beléptem a másik elé, pont, mint tyúklépésnél, mert, hogy egy keskeny vájattá szűkült az útvonal.
Aztán elértem Bourg St. Maurice-t (870m, 67km), ahol a frissítőponton elvették a táskámat, hogy megtöltsék vízzel. Sajnos a nagy igyekezetben ténylegesen a táskát töltötték meg, és nem a táskában lévő ivótartályt, úgyhogy a cuccaim mind csurom vizesek lettek.(Ennek csak később, a célban lesz jelentősége, mert az elázott hosszú nadrágot nem tudom majd felvenni, és amíg nem jönnek értem, órákig kell majd hallgatnom fogaim vacogó kocogását.) A frissítőponton újra rátaláltam a fehér pulóveres lányra, együtt indultunk tovább. Kérdezte, hogy hívnak, mire megmondtam a nevemet. Aztán megmondta ő is az övét. Fernandának hívták. Aztán azt mondta, hogy a barátai Fé-nek szólítják, és, hogy nyugodtan szólítsam én is így. Szóval, lett egy új barátom, itt az Alpokban, a semmi közepén. Aztán elgondolkoztam, hogy milyen nemzetközi is a világ, hogy itt fut egy magyar valahol a svájci-olasz-francia határ csücskében, egy Spanyolországban élő brazillal. Aztán arra gondoltam, hogy, ha már van egy barátom, akkor a barátságot ápolni kell, úgyhogy mostantól tényleg fussunk együtt, amíg lehet…
Megkezdtük az utolsó igazán magas hegyet, a Col du Petit San Bernard-ot (2188m, 81km). Már vagy egy órája meneteltünk, amikor Fé egy résnyire nyitott vízvezetékből megtöltötte a kulacsát. Én is vettem a vízből egy pohárral, de az első kortyot rögtön visszaprüszkölöm: mi ez az íz, és mi ez a szag? A tehenek itatóvizébe kortyoltam bele… Kiabáltam Fé után, hogy öntse ki Ő is … A hágón depósaink videóra vettek. Szerencsém volt, mert Zoli haveromról, aki mögöttem jött, nem készült valami sok felvétel. Mondta is később a magáét…, hogy az még rendjén is van, hogy engem lefilmeztek, de, hogy nagyjából az összes többi képkockán a mormoták életét látni természetfilmnyi hosszúságban és szélességben, na, az már egy kicsit sok! Most mit mutogat majd otthon a gyerekeknek. Nem az lesz, hogy, nézd, ott van apu, hanem hogy figyeld kicsim, mennyi mormota, meg ürgelyuk… Hát, ez van, ha a depós figyelme elkalandozik a felvevőgéppel…

 
Szurkolók az útvonalon

A Col du Petit San Bernard-ról lefele egy tévés stáb megtalálta Fé-t, aki ekkor már vezetett a női versenyben. Megállt, és interjút adott nekik. Együtt futás ide vagy oda, futottam tovább, megállni azért mégsem kéne, úgy véltem. Aztán néztem vissza, és láttam, ahogy Fé siet utánam a domboldalon. Közben elment mellettem egy-két ellenfél, jó lett volna haladni… Aztán léptem kettőt, majd léptem még egyet, de utána nem léptem már többet. Nem mehettem. Tartoztam Fé-nek. Ha nem vitte volna órákon keresztül a tempót napközben, még mindig a magam „alföldi” tempóját taposnám valahol féltávnál… A kölcsön kenyér meg a visszajáró tipikus esete.
La Thiulle-ban (1466m, 90km) frissítettünk, és elindulunk a Petosan (1751m) csúcsa fele. Lassan ránk esteledett. Az utóbbi két órában mindenki, akit csak kérdezünk, azt mondja, hogy már csak tíz kilométer. Úgyhogy én már nem hittem senkinek, elkönyvelem, hogy a táv iksz plusz tíz, ahogy az iksz a megtett kilométer, a tíz, meg ami mindég hátravan. Ez van, úgy látszik ez egy ilyen végtelen történet. Felkapcsoltuk a fejlámpákat, de a táv továbbra sem fogyott. Viszont ahogy ment le a nap, és elpirult a horizont, Fé újra magához tért a hűvösben. Pedig az utóbbi időben szinte már csak csoszogott, és pont az előbb mesélte, hogy a nyáron volt egy bokabalesete, azért van letapasztva a lába… (Ekkor vált számomra világossá, hogy azért használ csak egy túrabotot, hogy így védje a gyengébb bokáját.) Most viszont új erőre kapott, kábé úgy néztem rá, ahogy a Bibliában nézhettek Lázárra, amikor kisétált a sírboltból.
A Petosan-ról egy hosszú, ráadásul sötétben elég gyilkos szerpentines, köves lejtmenetben értünk át a határon, újra olasz földön voltunk. Pré St. Didier-ben volt az utolsó frissítőállomás, ittunk egyet, aztán azt hittük, hogy már Courmayer jön, de még mindig nem, ismét meg kellett mászni egy hegyet. Én egy kicsit csüggedtem, és hajlamos lettem volna leengedni, de nem tehettem, mert Fé eközben kettőzött erővel tört a cél felé. Elemi erővel szúrta le a botot maga elé, szinte szikrát szórt a bot, ahogy lefordult a kövekről. A szikrák pedig ahelyett, hogy szertefoszlottak volna, inkább megerősödtek, és felkúsztak csillagnak az égre – úgy láttam. Ho Shi Min egyszer azt mondta, hogy: A hajnal sohasem volt még olyan közel, mint amikor legsötétebb volt az éjjel. És, valóban. Minél jobban vonódtunk bele az éjszakába, egyre inkább érezzük, hogy most már mindjárt vége. Közeledett Courmayeur. Az olasz alpesi kisváros meleg, sárgásan izzó lámpafényei csalogattak egyre közelebb és közelebb. Fé azt mondta, hogy köszöni a segítséget, és megkért, hogy előtte fussak be. Tiltakozni akartam, mondván, fussunk be együtt, ha már eddig is…, de a cél előtt pár méterrel szinte megállt, ellentmondást nem tűrően utasított néhány lépéssel maga elé.
Még volt hátra néhány izommozgás, hajlító és feszítő izomcsoportok, közelítők és távolítók, határozott, de visszafogott vállrándítás a cél felé az azt követő karmozdulattal, aztán már csak a csend. Benn vagyunk a célban. A győztes nőt ünnepelik, én egy kicsit odébb álltam meg, és próbálom hallgatni, hogy mit mond, de esélyem sincs, 17 óra futás után nemhogy spanyolul, de még az anyanyelvemen se mindent értek…

Másnap, miközben vártuk az eredményhirdetést, elaludtam a cél melletti füves domboldalon. Atlétikát álmodtam. Mikor felébredtem, arra gondoltam, hogy jövőre biztos visszajövök. Igazából szinte mindegy, hogy melyik távra, de visszajövök… Hosszú az út, amíg a vándormadarak végleg elérik céljukat. Berepülik a fél világot, hegyeket és völgyeket, gleccsereket és szirteket, sarkköröket és egyenlítőt. Az egyik pillanatban még mindennapos harcukat vívják a természet erőivel, míg a másikban már önfeledten, légiesen és könnyeden olvadnak egybe az elemekkel. Lavíroznak, repkednek és keringenek. Szabadnak születtek. Ha én vándormadár lennék, mindig, de mindig repülnék…

A Mont Blanc-os versenyek (négy távon lehet indulni, a leghíresebb az UTMB, én a TDS-en indultam…)  honlapja:

http://ultratrailmb.com/accueil.php

Loading...
Inspiráló UTMB videó a netről.