Tortúra beszámoló ultrafutás

Lui és Atesz gyors/közös/rögtönzött beszámolója a Tortúra 65 – ről… :-))

Közös a beszámolónk, mert, hogy Luinak nincs ideje (meg talán kedve se… :-) írni, nekem viszont van (némi) időm, úgyhogy írok a nevünkben én, úgyis végig együtt futottunk, meg egyébként is sülve-főve. :-) Hogy bele ne keveredjek, hogy a beszámolóban akkor most ki is vagyok én, inkább maradok az egyes és a többes szám harmadik személynél. :-) Szóval, tehát, azaz. :-)


A lényeg az, hogy Lui és Atesz azért vállalták be a Tortúrát ebben a (rénszarvas-, jegesmedve- és farkasordító :-) hidegben, mert nem volt más választásuk. Ez volt az egyetlen alkalmas túra, amin Lui pontot szerezhetett, hogy kvalifikálja magát az augusztusi Mont Blanc – futásra. És, hogy miért akarta Lui magát kvalifikálni? :-) Hát, azért, mert a hülye haverja, Atesz, aki azért elég jól ismeri Luit lélektanilag, egy alaposan átgondolt, mára már történelminek mondható pillanatban megnézette Luival a Mont Blanc-os versenyről szóló egyik videót… Erre Lui természetesen a remélt módon reagált, azaz kijelentette, hogy Ő ezt a futást végig akarja csinálni, ha addig él is (különben lehet, hogy addig… :-), és, hogy akkor ide Neki a kvalifikációt, de nyomban… :-))

A srácok pénteken érkeztek meg Miskolcra. Atesz Szaszáéknál aludt, Lui pedig kollégájával, Henrikkel egy panzióban. Ez az aludt azért elég bátor, mert Lui nem aludt semmit, Atesz meg olyan éjfélig sörözgetett a barátaival... Aztán felvirradt, vagy megvirradt a nagy nap, nem is tudni, melyik igekötős szerkezet lenne a jobb itten, de a lényeg az, hogy világos lett. :-) Lui, Henrik és Atesz a nevezésnél a tornateremben gyorsan átvették a teendőket. Kiderült hogy Henrik Bánkútig fog menni a 32 km-es távon, aztán, amíg Ateszék futnak tovább, Luiék kollégáinak segítségével átjuttatják az autókat Egerbe, a célba. A rajt pillanatában olyan mínusz 8-10 fok lehetett, ennek nagyon örültünk. :-) Az látszott, hogy Lui az éjjel nem aludt, a szemei karikásak voltak, az arca pedig beesett. :-) Lui Bánkútig ismerte a terepet, úgyhogy a jelzéskövetéssel nem volt gondjuk. Atesz „kamelbekjében”, ahogy az várható is volt, a víz hamar befagyott, így abból a fél literes palackból kortyolgatott, amit a kezében tartott, és olykor megdörzsölt, mint valami csodalámpát, hogy ne fagyjon be az is…, mert inni azért néha mégse ártana... :-) Bár az is igaz, hogy Atesz barátunknak volt egy mentő ötlete befagyás esetére, tudniillik, hogy leül, és szépen megeszi, amit talál, egészen konkrétan a havat. :-) Atesz úgy számolta, hogy másfél négyzetméternyi, átlag tíz cm magas hótakaró elfogyasztásával két órára elegendő folyadékhoz lehet hozzájutni. :-) Ha már a fogyasztásnál tartunk, azt is el kell, hogy mondjuk, hogy Lajos úgy taktikázott, hogy a páratlan órákban banánt eszik, a párosokban pedig csokit. (Egyszer sem tévesztett egyébként, mármint a páros meg a páratlan órák tekintetében, úgyhogy Atesz ebből mindig tudta, hogy Lui még az eszénél van… :-)) Lui hetekkel korábban megkérte Ateszt, hogy bizonyos szintű emelkedőkön már ne engedje Őt futni! Ezzel nem is volt gond, mert a tíz centis hóban esélyük se volt az elfutásra, csak poroszkálni tudtak. :-) Kábé 12 km-nél, Bükkszentkereszten a srácok ittak egy teát, pecsételtek az ellenőrző füzetbe, és továbbálltak. Lui mondta, hogy, jó, akkor ennyi elég is volt, Ő elfáradt. :-) Atesz ekkor arra gondolt, hogy mégis csak jó ötlet volt a „kamelbekbe” azt a kis műanyag homokozólapátot betenni, amivel aztán majd valahogy kínkeserves nehézségek árán öreg barátját a fagyott földbe elhantolja. :-) Bükkszentkereszt és Bánkút között a jelzések követése nem volt éppen a legegyszerűbb, azaz nagyon is nehéz volt, mert, hogy több elágazásnál egyáltalán nem voltak jelzések felfestve, úgy kellett kitalálni, illetve megérezni, hogy merre is... És, mivel Atesz és Lui nem nő, a megérzések nem annyira működtek. :-) De, szerencsére, mint az korábban elhangzott, Lui tudta az utat Bánkútig … Lui a páratlan órákban továbbra is ette a banánt, a párosokban meg a csokit. :-) Aztán a fiúk 4 óra futás/csúszkálás/poroszkálás után csak elérték Bánkúton az ellenőrzőpontot. Itt megittak több adag meleg teát, és Atesz két szelet hagymás zsíros kenyeret is benyomott. Innentől kezdve Atesz minden ponton evett hagymás zsíros kenyeret. :-) Bánkúton, a síházban kellemes meleg volt, de aztán hőseink (? :-) kiléptek újra a mínusz tízbe, ráadásként egy kis szél is fújt, azaz lengedezett, és a srácok vacogtak és remegtek (ide illő szólások O. Nagy Gábor nyomán: reszket, mint a kocsonya, remeg mint a nyárfalevél, fázik, mint a kivert kutya, jójójó, elég is lesz… :-)). A fiúk továbblendültek a kék jelzésen. Luinak itt egy kis problémája adódott, mert, hogy a vizes kesztyűbe belefagyott a keze. Fájt és égett az a kéz, úgyhogy kesztyűt cserélt, illetve behúzta a kezét a futófölső ujjába, de ez se segített. Aztán többször megálltak, és Lui kezeit a nadrágjához dörzsölve próbálta felmelegíteni. Elég kétségbeesetten nézett, meg vinnyogott, és Atesz ekkor arra gondolt, hogy el kellett volna raknia a kézmelegítő aktív szenet, ami a kezében is volt otthon egy pillanatra, és hezitált is rajta, de, aztán mégse hozta el… Aztán Lui lassan ugyan, de mégis csak felengedett, és hőseink (mit szépítsük: idióta ba..ok :-), elkezdték támadni a túra legmagasabb pontját, a Tar-követ (950m). Lui sajna itt már érezte a térdét is, úgyhogy elég kellemetlen volt Neki a Tar-kőről lefele az egyébként is csúszós és köves út… 

Tamás-kút előtt találkoztak a fiúk Lupus futókollégával, és itt Atesz, Lui figyelmét a futásról meg a fáradásról elterelendő, bedobta témának, hogy Lupus is Lui cégénél dolgozott egykoron... Na, Lui ráharapott a témára, sőt, még gyorsultak is barátaink, mert Lui ment Lupus után jó darabig és lelkesen dumált a cégről… :-)) A Tamás-kúti ponton mentősök voltak a pecsételő és frissítő emberek, úgyhogy a srácok igyekeztek jól kinézni, nehogy elvigyék Őket… :-)) Atesz persze evett zsíros kenyeret hagymával, de itt nem volt olyan finom, mert a szabadban tárolták a kaját, és a kenyér is meg a hagyma is megfagyott némiképp. :-) De, Atesz olyan szemléletű ember, akit arra neveltek, hogy mindennek örülni kell, úgyhogy boldogan majszolta a ropogós jeges hagymás zsíros kenyeret. :-) Sőt, mondta Lupusnak, hogy egyen Ő is. :-) És, a legdurvább az, hogy Lupus később a célban bevallotta, hogy energetikailag holtponton volt ottan, úgyhogy Őt a fagyott hagymás zsíros kenyér mentette meg… :-) A pont után, egy harminc százalékos emelkedőn, lélektanilag nem éppen a legmegfelelőbb pillanatban Atesz arról kezdett fecsegni, hogy milyen jó is, hogy Ő, mármint Atesz, rávette Luit a hegyi ultra futásra… De aztán Lui, a 30%-os csúszósköves hegygerincen egy nem egészen baráti pillantást küldött Atesz felé, aki ekkor jobbnak látta meghunyászkodni, és csendes alkotói magányába visszavonulni. :-)

Tortúra szinttérkép

A Tamáskút Várkút közötti szakaszra azt írták, hogy 12 km 190 méter szinttel. Na, a kilométerszám az talán stimmelt, de a szintkülönbség az egy pöti több volt, kábé a kétszerese. Lui itt még úgy számolt, hogy nyolc és fél órára beérhetnek. Atesz ezt ráhagyta Luira. :-) Atesz ekkor felvett negyedik rétegnek egy tartalék szélkabátot, sajnos alulra már nem tudott mint felvenni, mert mind a két hosszú futó nadrágja a rajt óta rajta volt. :-) Atesz ezen a ponton arra gondolt, hogy Neki ebből tulajdonképpen végképp elég, és, hogy szép dolog a barátság, de, hogy Ő most inkább töltené az idejét az ágyban, fejbúbig a takaró alá húzódva egy kellemes, testmeleget adó lánnyal hancúrozva, összecsavarodva, testzugokban megbújva… :-) De, Atesz nem ábrándozhatott sokáig, mert Lui szavai kirángatták gondolatköréből… Lui jelezte ugyanis, hogy megáll, picit nyújtja a térdét, mert hogy eddig is fájt, de most már tényleg nagyon rossz… Atesz ekkor szóban is megerősítette a tényt, hogy Lui szarul néz ki. :-) Lui ezen röhögött, és azt mondta Atesznek, hogy nem lenne jó pszichológus, mert, hogy a bíztatás most valahogy jobban elkelne. :-) Ekkor Atesz lefuttatta agyában az Atkinson-féle Pszichológia könyvben, az emberről, mint társas lényről tanultakat, és úgy gondolta, hogy fáradt, öreg barátjának igaza van. :-) Úgyhogy innentől kezdve Atesz végig bíztatott. :-) (Egyébként Lui meglepően jól bírta a terhelést még nyolc óra felett is nagyon egyben volt fejben …) Az uccsó szakaszra, Várkúttól Egerig írtak/mondtak 10 kilcsit is meg 12-t is, végülis, mindegy volt… :-) Ja, és Egerbe menet eltévedtek a srácok, valahogy lekerültek a piros jelzésről és a kéken kötöttek ki, de, aztán korrigáltak. Kábé össz. 68 km-t mehettek, 10 óra 10 perc alatt. :-) Lui továbbra is remegett/reszketett (kocsonya, nyárfalevél stb… :-), a ruháihoz viszont még nem juthatott hozzá, mert Henrik, aki sikeresen teljesítette Bánkútig a 32km-es túrát, elakadt kocsijával a hóban, úgyhogy Őt vontatni kellett vonóhoroggal, így aztán Luiék kollégáira, meg a ruhákra még vártak  a célban egy ideig… :-) Este Egerszalókon –a kollégákkal kiegészülve- öten ünnepelték meg Henrik és Lui születésnapját, miután néhány palack bort elhoztak az egyik közeli pincészetből. Másnap, szintén Egerszalókon Lui, Henrik és Atesz a termálfürdőben töltötték a fél napot. Ki tudja miért, de talán az előző napi hideg hatására, Atesz összesen hétszer ment el szaunázni, Luit pedig alig lehetett kiparancsolni a 38 fokos vízből, pedig az ajánlott benn tartózkodási idő 30 perc volt. :-) Hőseink (tényleg idióta ba… ok :-) részt vettek két szervezett szaunázáson is, egy sós felöntésen és egy mézes felöntésen. A sós felöntésen a sót, a mézesen pedig a mézet kellett a szaunamester utasításai szerint a testekre kenni. Atesz számára először pici zavart okozott, hogy ehhez a két szervezett szaunázáshoz külön szaunalepedőt adtak, csak abban lehetett a szaunában bent tartózkodni, és, mindenki maga dönthette el, hogy magára csavarja-e, avagy sem. :-)Nos, sokan a nem mellett döntöttek, és Atesz egy ideig nem tudta, hogy hova nézzen, pontosabban, hogy hova ne nézzen. :-) De, aztán csak feltalálta magát. :-) Aztán hőseink estefele autóba szálltak, és megtértek otthonaikba. Így esett az eset. :-)
2009. december 21.

Tortúra Oklevél